dr. Zentai Ágnes írása
Gyűlöletbeszéd, gyűlöletbűncselekmények, véleményszabadság, avagy a véleménynyilvánítás szabadsága és még sok minden más.
Hogyan és miért jutott el ez a kérdés a jogi szabályozásig, majd súlyosabb eseteiben a büntetőjogi szankcionálásig? Hosszú út vezetett idáig és ma is sokféle jogi felfogás van világszerte, Európában valamelyest egységesebb, de természetesen messze nem azonos. Ebben az adott ország történelme és jelenkora is fontos befolyásoló tényező.
Miért is van szükség a kérdéssel való foglalkozásra, a jogi és ezen belül a büntetőjogi szabályozásra?
Ha nagyon egyértelműen és keményen, egy mondatban meg akarom fogalmazni, akkor azt mondhatom, minden népirtás a szavakkal kezdődik.
Ugyanakkor a véleményszabadság, pontosabb megfogalmazásban a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalmakban alapvető jog, és mint minden alapvetően fontos szabadságjog, a polgári forradalmak terméke. Nem könnyű feladat jól meghúzni a határait és ez a mai napig fontos, ám nem könnyű szabályozási probléma a jogalkotás szintjén, de nem egyszerű sokszor a helyzet a jogalkalmazó számára sem.
Könnyű belátni, hogy visszaélésszerű használata nagyon súlyos sérelmeket okozhat, ugyanakkor túlzott korlátozása a jog érvényesülését lehetetlenítheti el. A jelenlegi magyar helyzet minden tekintetben sajátos, és kicsit sem pozitív irányba tér el a legtöbb európai országétól, de erre a későbbiekben majd még részletesebben kitérek.
1789-ben Franciaországban a forradalmi alkotmányozó gyűlés megalkotta az „Emberi és Politikai Jogok Egyetemes Nyilatkozata” című dokumentumát (amelyet a király jóváhagyott). Rövid idővel ezután megszületett az USA akkori alkotmányának első módosítása, amely máig hatóan előírja, hogy a kongresszus nem hozhat törvényt „a szólás vagy sajtó szabadságának korlátozására” amelynek alapján az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága szerint a gyűlöletnyilvánítás szankcionálása önmagában, minősítő körülmények hiányában nem korlátozható. Ilyen körülményeknek lényegében azt tekinti, ha személyek vagy csoportok közvetlen megfenyegetésének vagy megfélemlítésének szándéka egyértelműen bizonyítható. Enélkül a bármilyen nyilvánosság előtt elhangzó, bármilyen tartalmú gyűlöletbeszéd nem büntethető.
Gondolhatnánk, hogy ennek a mai Magyarországon semmi jelentősége nincs, de a valóság az, hogy ez sajnos egyáltalán nincs így, mint majd lentebb látni fogjuk.
Az európai kontinentális jog fejlődése e tekintetben és sok másban is jelentősen eltér az Egyesült Államokétól, elsősorban a nagyon eltérő történelmi körülmények miatt.
A francia forradalom erőteljes hatást gyakorolt az európai szabadságjogok felfogására, nem kicsit azért, mert a meglévő rendi társadalom ellenében határozta meg magát, ellentétben az Egyesült Államokkal, az ottani ettől eltérő társadalmi fejlődés nyilván más szempontokat hozott sok tekintetben.
A francia forradalom ismert hármas jelszava a szabadság, egyenlőség, testvériség, melynek egyenlőség szava sok félreértéssel ellentétben egyértelműen a törvény előtti egyenlőséget jelenti. A korábbi jogrendben ugyanis nyíltan megfogalmazottan, más szabályok vonatkoztak az emberekre társadalmi helyzet szerint és természetesen a magasabb státuszúakra a lényegesen kedvezőbbek.
Látványosan eltér a véleményszabadság és annak korlátos vagy korlátlan volta a francia és az előbb bemutatott három hónapos eltéréssel született Egyesült Államokbeli szabályozásban. A francia szerint (1789-ben vagyunk!!) a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot így fogalmazza meg: „A gondolatok és vélemények szabad közlése egyike az ember legértékesebb jogainak; ennek megfelelően minden polgár szabadon beszélhet, írhat és nyomtathat, kivéve, ha visszaél ezzel a szabadsággal, a törvény által meghatározott esetekben. Tehát a gondolat, a vélemény szabad, ez senki által értelemszerűen nem korlátozható, de annak kinyilvánítása tekintetében már szükségesek szabályok. Ezt már kiegészítették, illetve pontosították az 1795-ben hatályba lépett újabb (immár harmadik) alkotmányban, amely a szabadságjogok fogalmát kiegészítette azzal, hogy a „szabadság abban áll, hogy azt lehet tenni, ami mások jogait nem sérti”. Ne feledjük, az 1700-s évek végén vagyunk, Franciaországban!
A következő kétszáz évben mintha ezek az alapvető fogalmak újra és újra megkérdőjeleződnének. A kétszáz évvel későbbi Magyarországon a jogalkotás terén nem tejesen, de a jogértelmezésén és ezzel a jogalkalmazás területén egy ezzel ellentétes folyamat zajlott, és zajlik egyre erőteljesebben.
Az emberi jogok kérdései egy időre Franciaországban is némileg feledésbe merültek. A témát a következő rendszerek sokáig a korábbiaktól eltérően kezelték. A társadalmi változások mindig alapvetően hatnak a jogra. A fejlődés természetesen semmilyen téren nem folyamatos és egyirányú, amint erről számos tapasztalat van.
Az alapvető emberi jogok kérdése nem véletlenül, nagyon erőteljesen Európában a második világháborút követően került ismét elő.
Az ENSZ közgyűlése 1948-ban fogadta el az „Emberi Jogok Általános Nyilatkozata” című dokumentumot. Ennek nyomán született 1966-ban a témában máig alapvető és az egyes országok jogalkotását sokban meghatározó, mára több mint 150 ország által elfogadott, Magyarországon 1976-ban ratifikált és így a belső jog részéve tett „Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmány” elnevezésű dokumentum. Ennek a legfőbb eleme és az ebből következők alapja az a gondolat, hogy az emberek egyenlő méltóságú lényekként születnek és ebből vezethetőek le a minden embert megillető alapvető jogok.
Itt visszatérnek azok a gondolatok, amelyeket már a Francia Forradalom kapcsán Franciaországban fogalmaztak meg és bár egy ideig háttérbe szorultak, ez időtől ismét és máig tartóan erőteljes a hatásuk. Nevezetesen, hogy mindenkit megillet a szabad véleménynyilvánítás joga, de ez a jog gyakorlása során „különleges kötelességekkel és felelősséggel jár.” Ebből következően korlátozásoknak vethetők alá, amelyeket törvénynek kell megállapítania. Talán nem is meglepő, hogy abban, hogy mik is ezek a korlátozási szempontok, lényegében a francia forradalom kapcsán kidolgozott elveket követi. Márpedig meggyőződésem szerint a témában a legfontosabb kérdés az, hogy mik a jogszerű korlátozás szempontjai.
E dokumentum szerint azok felelnek meg ezeknek az alapvető elveknek, „amelyek a) mások jogainak vagy jó hírének tiszteletben tartására, illetőleg b) az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség vagy a közerkölcs védelme érdekében szükségesek. Sőt külön is leszögezi, hogy „törvényben kell megtiltani a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat, és amely mások elleni magatartásra ösztönzést sugall.”
Ugyanakkor ezt a felsorolást nem tekinti kimerítőnek, az egyes államok ezen túlmenő tiltásokat is elrendelhetnek. Bár nem tér ki arra, hogy milyen jellegű törvényben kell szabályozni, evidenciának látszik, hogy a legsúlyosabb esetek mindenképpen büntetőjogi szabályozást kívánnak, egyéb esetekben elegendő lehet a polgári, közigazgatási stb. jog szabályrendszere is.
Nagyon fontos, hogy egyúttal előírja a csatlakozó államoknak az ebből folyó kötelezettségeik „diszkriminációmentes és hatékony megvalósítását. „
Diszkriminációmentes, azaz: nem, bőrszín nemzeti, nemzetiségi hovatartozás, nyelv, vallás, anyagi helyzet, politikai hovatartozás stb. alapon nem tehető különbség az érintettek között. vagyis mindenki joga megvédessék, bárki vagy bármilyen szervezet stb. nevében történt is a jogsértés.
Hatékony, vagyis a fentihez legyen megfelelő hatósági, bírósági stb. rendszer, amely megfelelően teljesíti feladatát.
Ezzel nagyjából semennyire nem kompatibilis a mai magyar helyzet, mert lehet bármilyen a jogi szabályozás, ha a jogalkalmazás ezzel tökéletesen szembe megy, vagyis a diszkriminációmentes és főleg a hatékony megvédés semmilyen mértékben nincs biztosítva, sőt.
Az Európai Unió dokumentumai közül fontos az Alapvető Jogok Chartája, amely 2009 óta kötelező, de már 2000-ben elfogadta az Európa Tanács. Ezt követően csak a pontosítása zajlott, a lényeget illetően konszenzus volt. Több más mellett behozza e vonatkozásban az arányosság fogalmát a különböző jogok érvényesülése és érvényesítése vonatkozásában. Ennek lényege, hogy az egyes jogok azoknak a korlátozásoknak vethetők alá, amelyek más alapvető jogok biztosításához szükségesek. Vagyis az a fajta de facto korlátlansága az un. véleményszabadságnak ezzel is teljesen ellentétes. Hiszen ezzel más alapvető jogok pl. az emberi méltósághoz való jog teljesen védetlenné válik. És akkor még a nagyon súlyos társadalmi hatásokról nem beszéltünk. Hiszen a gyűlöletbeszéd korlátok nélkül evidens módon egyre durvul és eszkalálódik, különösen, ha az állam és szervei részéről még a leghalványabb elmarasztalással sem találkozik, nemhogy jogi szankcióval. Bár ez nem volt mindig így természetesen nálunk sem.
Magyarországon sokáig a téma csak a büntetőjog szintjén volt szabályozva. A gyűlöletbűncselekmények közös lényege, hogy egy embercsoportra vonatkozóan súlyosan negatív előítéletek által motivált cselekmény, amelynek a legenyhébb, de kicsit sem veszélytelen formája a szó. Ez az előítélet rávetül a csoporthoz tartozó egyes emberekre, elnyomva az ő konkrét személyét és ennek alapján történik ezen egyetlen szempont szerinti negatív megítélése.
Természetesen a jog kiemelten azokat a közös jellemzőket sorolja fel elsősorban, amelyek a történelem során már nagyon sokszor vezettek súlyos következményekhez, tehát elsősorban a bőrszín, etnikai nemzeti hovatartozás, vallás majd az idők változásával egyre több szabályozásba bekerült a többségitől eltérő szexuális irányultság és nemi identitás. Fontos hogy ez kisebbségvédelemre szolgál elsősorban, tehát az adott helyen jelentős többségben lévők vonatkozásában nem vagy lényegesen enyhébben alkalmazzák, mert ezzel megfordulna a törvényi cél. Hiszen a történelem során nyilván nem a többségi vallás, bőrszín, etnikai hovatartozás stb. elleni gyűlöletbeszéd vezetett nagyon súlyos következményekhez. Ugyanakkor ez jóval kevésbé sérti adott esetben az emberi méltóságot is. És mivel a minden ember egyenlő méltósága az alap, a kirekesztők, uszítók, fenyegetők jogát nem védi ebbéli „véleményük” kinyilvánításához.
Magyarországon sajnos ez is kifordult önmagából a jogalkalmazás terén, amint majd lentebb látni fogjuk. És bár általában mindenütt van valami olyan kitétel, ami a fel nem soroltakra vonatkozik, azért annak tartalmilag a gyakorlat szintjén olyannak kell lennie, amely társadalmi veszélyességét tekintve (büntetőjogilag) összemérhető az adott jogszabályban megnevezettekkel. Más jogágban a saját szempontrendszere szerinti összemérhetőség az alap.
Tehát a gyűlöletbeszédnek van egy már a büntetőjogi szintet elérő és el nem elérő köre, de a lényeg ugyanaz. Ha nem éri el az uszítás szintjét, vagy nem a más bűncselekményben megfogalmazott konkrét tartalmat foglalja magában, akkor ugyan nem bűncselekmény, de attól még gyűlöletbeszéd, amennyiben egy körülírt, akárhogy megfogalmazott, de pontosan azonosítható és a fenti feltételeknek megfelelő embercsoportra vonatkozik, negatív előítéleteket és erős általánosítást tartalmazva. Ezen nem változat, ha hozzáteszi, hogy azért vannak kivételek, vagy ő már látott rendes zsidót, cigányt, menekültet stb. A társadalmi béke, tolerancia stb. szempontjain kívül ennek jelentősége van pl. az internetes kommunikációban, ahol pl. a különböző közösségi oldalak saját szabályokat határoznak meg ezzel kapcsolatban, és azokat ott be kell tartanai, különben az oldal – elvárhatóan bár sajnos koránt sem mindig – a megfelelő szankciókat alkalmazza megsértésük esetén. Ezért lehet jelentősége annak, hogy aki ilyet észlel az a megfelelő módon jelezze.
A gyűlöletbeszéddel és annak médiában való megjelenésének veszélyeivel, az ellenük való mindenirányú közdelem fontosságával még további Európai Uniós dokumentumok is foglalkoznak, amelyek ha nem is kötelező érvényűek, de mutatják az EU elköteleződését a témában.
Már 1997-ben az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlása szerint gyűlöletbeszédnek kell tekinteni többek között (a már többször említetteken túl pl. faji gyűlölet, antiszemitizmus, idegengyűlölet mellett) az agresszív nacionalizmust, valamint a kisebbségekkel, bevándorlókkal stb. „szembeni ellenségesség révén kifejezett agresszív intoleranciát is.” Kifejezetten felhívja az országok kormányait és a közigazgatási szervek, közintézmények tisztségviselőit, hogy minden ilyen megnyilvánulástól tartózkodjanak, amely a legkisebb mértékben is így érhető a médiának adott bármilyen nyilatkozatukban, illetve nyilvánosan határolódjanak el az ilyen megnyilvánulásoktól. Igaz, mi még ekkor nem voltunk EU tagok, és ez nem kötelező érvényű, de sokat mondó.
Ehhez képest Magyarországon egészen másképp alakult a helyzet.
A magyar büntető törvénykönyv (továbbiakban Btk.) amely a rendszerváltáskor és még utána sok évig hatályos volt (természetesen számtalan módosítással) az 1978 évi IV. tv volt, amely a jelenlegi 2012. évi C. tv. életbe léptéig volt hatályos
Mindkét említett Btk. az emberi méltóság elleni bűncselekmények között sorolja fel a téma szempontjából említést érdemlő becsületsértés, rágalmazás, kegyeletsértés nevű (kizárólag magánindítványra, vagyis a jogosult ezirányú kérelmére) büntetendő, enyhe szankciójú bűncselekményeket. Ezek egy vagy több teljesen konkrét személye vonatkozóan, a becsület csorbítására alkalmas kifejezés használata, vagy ilyen tény állítása, vagy más ilyen cselekmény, amelyek büntethetőségéhez további feltétel is járul (nagy nyilvánosság stb.) A kegyeletsértés ugyanez halottra vonatkozóan. A tényállítás vonatkozásában kérheti az érintett a valóság bizonyítását meghatározott feltételek esetén. Tehát itt nagyon egyértelműen konkrét, pontosan azonosítható személyre, személyekre vonatkozik a cselekmény.
A közösség elleni izgatás tényállását a jogalkotó 1989-ben a korábbi szöveget módosítva, a büntetéssel fenyegetett magatartások körét szűkítve, kivette az állam elleni bűncselekmények köréből és a köznyugalom elleni bűncselekmények között helyezte el.
(1) „Aki nagy nyilvánosság előtt, a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, valamely nép felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, büntettet követ el és három terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el vétség miatt stb. (lényegesen enyhébben) büntetendő.
Az alkotmánybíróság 1992-ben indítványra megvizsgálta ennek a §-nak az alkotmányosságát és 30/1992 határozatában az első bekezdést változatlanul hatályában fenntartotta, a másodikat pedig megsemmisítette.
Az első bekezdésre vonatkozó indokolás négy fejezetben Dr. Szabó András a büntetőjog és kriminológia professzora a második Dr. Sólyom László a polgári jog professzora, az Alkotmánybíróság akkori elnöke nevéhez fűződik (természetesen minden alkotmánybírónak volt stábja és bármikor bevonhattak más szakembereket is.) Az Alkotmánybíróság ülésén felszólalt a Legfelsőbb Bíróság (ma Curia) akkori elnöke és az akkori Legfőbb Ügyész. Egybehangzó véleményük szerint a Btk. ezen 269.§-a összhangban van a hatályos alkotmánnyal. A kérdés az alkotmány 61.§-ával való összevetésre vonatkozott, amelynek tárgya a véleménynyilvánítás szabadsága és a sajtószabadság.
Az első bekezdés változatlanul hagyásának indoklásában (vagyis abban, hogy miért is nem sérti a véleménynyilvánítás szabadságát és a sajtószabadságot, pontosabban, hogy miért felel meg azoknak a feltételeknek, amelyek ezen alapjogok korlátjaként szerepelhetnek amennyiben törvényben vannak foglalva) ezek a mondatok szerepelnek többek között: „1. A gyűlöletkeltésnek, az emberek egyes csoportjait megvető, megalázó megnyilvánulásoknak potenciálisan kártékony voltáról az emberiség bőséges történelmi tapasztalatokkal rendelkezik”.
A szavak erejére már 1878-ban a Csemegi Kódex miniszteri indokolása így hívta fel a figyelmet – „Az eszmék szabad közlése, aminek legszentebb vívmányait köszönheti az emberiség éppoly ártalmassá válhatik, mint a tűz, amely világít és melegít, de amely ellenőrizetlenül és féktelenül csapongva, igen gyakran nagy szerencsétlenségnek, sok nyomornak és pusztulásnak lett okozója”
Az un. Csemegi Kódex, mely alkotójáról Csemegi Károly ügyvédről kapta a nevét, az első magyar Büntető Törvénykönyv. Európai viszonylatban is kiemelkedő színvonalú, máig hivatkozási alap a magyar büntetőjogban. Érezhető rajta a magyar 1848-s polgári forradalom hatása és az 1700 és évek vége Franciaországának már részletezett eszmeisége.
Az Alkotmánybírósági Határozat így folytatja:”Századunk súlyos történelmi tapasztalatai bizonyítják, hogy a faji, etnikai, nemzetiségi, vallási szempontú alsóbb vagy felsőbbrendűséget hirdető nézetek, a gyűlölködés, megvetés, kirekesztés eszméinek terjesztése az emberi civilizáció értékeit veszélyeztetik.
Történelmileg és napjaink eseményei által is igazolt, hogy az emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltési szándékot kifejező bármely megnyilvánulás alkalmas a társadalmi feszültségek kiélezésére, a társadalmi harmónia és béke megzavarására, legsúlyosabb kifejletében a társadalom egyes csoportjai közötti erőszakos összeütközésekre.”
Emellett felhívja azokat a nemzetközi – részben kötelező, részben ajánlott – nemzetközi dokumentumokat, amelyekről fent már esett szó (természetesen azokat, amelyek ekkor már rendelkezésre álltak).
A gyűlöletre uszítás fogalmának meghatározásakor ismét visszatekint. „tekintettel arra, hogy már a Csemegi Kódexben is a gyűlöletre izgatás volt az elkövetési magatartás, a jogalkalmazók a konkrét esetek megítélésében több mint 100 év tapasztalatára támaszkodhatnak. Itt korábbi Curiai döntésekre utal,” izgatásról csak akkor van szó, midőn a kifejezések, a megjegyzések stb. nem az értelemhez szólnak, hanem az érzelmi világra akarnak hatni, a szenvedélyek ellenséges indulatok felkeltésére alkalmasak.” idézi egy korábbi döntésből. És mindebből azt a konklúziót vonja le, hogy „a közösség elleni izgatás súlyosabb alakzata, a gyűlöletre uszítás tényállása tehát megfelel az arányosság követelményének, csak a legveszélyesebb magatartásokra terjed ki és a tényállási elemek a jogalkalmazók számára egyértelműen értelmezhetőek.” Ezzel ennek a bűncselekménynek az első bekezdését, vagyis azt, amely önmagában ezen a címen máig így szerepel a Btk.-ban, hatályában fenntartotta.
Ez után jött az utolsó része a határozatnak, amely a második bekezdést, mint a véleményszabadság túlzott korlátozását, megsemmisítette.
Az indokolás több olyan elemet tartalmaz, amelyen látszik, hogy nem a büntetőjoghoz értő emberek írták, és szerepel benne minden magyarázat nélkül egy – ráadásul angol – félmondat, amely később nagyon súlyos következményekkel járó „karrierre” tett szert. Nevezetesen a „clear and present danger”, amely nagyjából megfelel annak, amit a korábbi részben a véleményszabadság USA-beli máig érvényes és az európai kontinentális jog fejlődésétől drámaian eltérő szemléletről és megfogalmazásról írtam. Ez ugye azt mondaná, hogy akkor indokolt a korlátozás, ha élet, testi épség, egészség sérelmének közvetlen veszélye áll fenn. De ha a jogalkotó ezt akarta volna mondani, akkor ennek kéne szerepelnie a bűncselekmény megfogalmazásában, aminek nyoma sincs és ezt rendben lévőnek találta az első bekezdés vonatkozásában ugyanez az alkotmánybírósági határozat. Sőt hosszan fejegeti az uszítás fogalmát, ami ettől fényévekre van, ugyanakkor kompatibilis a hazai és európai jogfejlődéssel, fogalomrendszerrel és a belső jog részét képező ENSz egyezménnyel és az EU idézett dokumentumaival.
Az, hogy erre hivatkozással semmisítették meg a második bekezdést, egy totális büntetőjogi abszurd, de önmagában még nem volna akkora baj. Az igazi tragédia az, ami ezután történt.
Nevezetesen elkezdett ez a mondat úgy értelmeződni, mint ha a megmaradt első bekezdésnek is feltétele lenne, és igen gyorsan eljutottunk oda, hogy a legdurvább uszítások esetén sem indult nyomozás erre hivatkozással. Illetve eleinte még volt nyomozás, vádemelés, de a bíróságok sorra felmentő ítéletet hoztak bűncselekmény hiányára hivatkozva, a fentire utalással, számomra máig értelmezhetetlen okból. Így, azután a helyzet eljutott oda, hogy már nyomozati szakban is erre hivatkozással minden ezirányú feljelentést visszadobtak.
A jogalkotó még évekig többször próbálkozott a bűncselekmény megfogalmazásának olyan kiegészítésével, amely kezelné ezt a képtelen helyzetet, amelyben egyre durvább és egyre nagyobb nyilvánossággal járó uszítások ügyében már gyakorlatilag be sem fogadják a feljelentéseket. Nemhogy önállóan kezdenének nyomozni, mint a tudomásukra jutott hivatalból üldözendő bűncselekmények esetén kötelező.
1996-ban a Kormány előterjesztésére a parlament elfogadása révén a bűncselekmény tényállása kiegészült az „illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el” kitétellel. Az Alkotmánybíróság ezt a kiegészítést 1999-ben megsemmisítette azzal az indokolással, hogy a fent már részletesen ismertetett 30/1992-s határozat szerint az uszításnál enyhébb magatartás már a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos korlátjába ütközik.
Ez azonban többszörösen nem állja meg a helyét! Egyrészt a második bekezdés megsemmisítéséről rendelkező fejezetben található ez a mondat „Az Alkotmánybíróság határozata szerint a közösségek méltósága a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos korlátja lehet. Nem zárja ki tehát a határozat azt, hogy erről a törvényhozó akár a gyűlöletre uszítás tényállásán is túlmenő büntetőjogi védelemmel is gondoskodjék.” Vagyis éppen az ellenkezőjét mondja, mint amit a későbbi rá hivatkozó határozat állít.
Másrészt a gyűlölet keltésére alkalmas cselekmény valójában az uszítás fogalmába is belefér a határozat szerint, a már korábban hosszan idézettek alapján, függetlenül attól, hogy nyelvileg az uszítás sokkal erőteljesebb fogalom. Mintha úgy hozta volna az Alkotmánybíróság ezt a határozatot, hogy el sem olvasták azt a korábbit, amire hivatkoznak. Ez viszont egy végleg visszafordíthatatlan és máig tartó, napról napra súlyosbodó folyamatot legitimált látszólag, aminek iszonyatos hatásait mindnyájan egyre jobban érezzük. Ami mindennel szembemegy, a történelmi tapasztalatokkal (tegyük hozzá, már az első határozat idején folyt a délszláv háború, ahol pontosan ugyanazok a folyamatok játszódtak le, az etnikai viták olyan mértékű uszítássá váltak, amelyek végül háborús bűncselekményekhez, nagyon sok ember halálához, menekültté válásához vezettek, itt Európában 35 évvel a II. Világháború után). De ez sem látszott befolyásolni sem az Alkotmányíróságot, sem a jogalkalmazókat.
Az különösen szép, hogy ugyanez az Alkotmánybíróság 2000-ben nem találta a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos jogával ellentétesnek a „Nemzeti jelkép megsértése” című bűncselekményt, amely szó szerint megegyezik a már nyolc évvel korábban megsemmisített második bekezdéssel, csak a védett jogtárgyak nem a nemzet, nemzetiség vallás stb., illetve az ahhoz tartozó emberek csoportja, hanem a himnusz, zászló címer, amely ráadásul azóta még kiegészült a Szent Koronával, amint ezt a ma hatályos Btk. tartalmazza.
Tehát ezekre nem lehet olyat mondani büntetlenül, amit egy etnikai vallási stb. csoportra igen.
2003-ban még egy kísérlet történt a közösség elleni izgatás szövegének akkénti módosítására, amely talán képes lesz ezt a folyamatot visszafogni. A korábbiak alapján tragikus, de nem meglepő, hogy az Alkotmánybíróság csuklóból elutasította ugyanazokat ismételgetve, mint korábban.
A szöveg, melyet a parlament elfogadott úgy szólt, hogy az uszítás szót izgatásra cserélte, hiszen az első Alkotmánybírósági határozat első bekezdésének indokolásban az uszítás fogalmának hosszú kifejtése során, mint láthattuk, ez a két kifejezés lényegében szinonimaként szerepel. Továbbá kiegészítette azzal, hogy vagy erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel. De hiába, az Alkotmánybíróság, – amely amúgy ebben a bő tíz évben összetételében többször változott – csak ugyanazt ismételte újra.
Mintha az a nagyon ismert tény, hogy a gyűlöletbeszéd lassan fejti ki mérgező hatását, és mire már erőszakos cselekvésbe fordul sok idő telik el, és nagyon sok olyan szó hangzik el, amely a támadott kisebbséget egyre inkább veszélyes, szörnyűséges emberekként, majd egyre inkább már nem is emberekként kezeli. Egyben ezek a határozatok totálisan negligálják a büntetőjog rendszerét, elveit, fogalmait és a nemzetközi kötelezettségeinket.
Még két újabb kísérlet történt, de 2008 –ban az Alkotmánybíróság mindegyiket megsemmisítette. Az indokolás egyre jobban elszakad a jogtól, a valóságtól, a valódi emberi jogoktól és Európától. Ilyeneket írnak 2008-ban „ a szólásszabadság korlátozását nem alapozhatja meg a szélsőséges álláspont tartalma, csak annak közvetlen belátható következménye”, vagyis ha nem azonnal támadnak, ahogy a szavak elhangzanak vagy megjelennek írásban és éppen jelen is vannak akik ellen irányul, hát akkor az tök rendben van. Erre szerintem már nincsenek szavak.
Ha a társadalmi szempontoktól eltekintünk, akkor is oda jutunk, hogy védendő emberi méltósága csak az uszítóknak van. Hiszen eredetileg az emberi méltóság és kiterjesztve a közösségek méltósága volt az, amely ennek a szabadságjognak határt szab, az alapelvek szintjén. De az érintetteknek legyenek bármily számosak és a sérelem bármely súlyos, semmiféle hatékony lehetőségük nincs büntetőeljárás kezdeményezésére.
Hosszú viták után, mindezek apró kompenzálására módosult 2007-ben a Polgári törvénykönyv és tette lehetővé ilyen esetekben azt, hogy ha a közösség tagjaként, ily módon nem a konkrét személyre vonatkozóan, hanem a közösséghez tartozáson keresztül történt a személyiségi jogok megsértése, akkor is lehessen keresetlevelet előterjeszteni. Ez esetben nem csak a közösség tagja, hanem meghatározott funkciójú jogi személyek is jogosultak ennek előterjesztésére. Itt a büntető jogtól lényegesen eltérő jellegű polgári jognak megfelelően nem büntetés, hanem egyéb, a büntetőjoghoz képest lényegesen enyhébb következményekre vonatkozhat az igény.
Láss csudát az Alkotmánybíróság 2008-ban ezt is megsemmisítette. A ma hatályos Ptk. a 2013. évi V. tv. ezt a lehetőséget egy lényegesen szűkítettebb formában visszahozta.
A fentiek alapján sajnos kijelenthetjük, hogy bármilyen megfontolásból, de az Alkotmánybíróság gyakorlatilag azt képviselte, mint a legszélsőségesebb uszítók, hogy nehogymá az ő jogaik sérüljenek azzal, hogy nem mondhatják el, hogy minden zsidó, cigány menekült stb. egy szemét pondró, akiknek nincs helye az emberek között és a kiirtásuk nagyon is rendjén való. Ha épp nincsenek jelen sem az érintettek, sem akik nagyhirtelen ennek hatására rájuk rohannak, akkor sajnos annak joga, aki ezt el szeretné mondani nagy nyilvánosság előtt, fontosabb az Alkotmánybíróság szerint. Számomra ez felfoghatatlan és, hogy hova vezetett és vezet napról napra jobban, arról egyre több és rosszabb tapasztalatunk van.
Nem csodálkozunk, hogy 2010 után már nem történt a jogalkotás részéről próbálkozás a megoldásra. Sőt.
A 2012 C tv. az új – persze már előtte a régi és azóta ez is többször módosult Btk. szerint – a közösség elleni izgatás, ma uszítás mai hatályos szövege, amelyet a jogalkotó a köznyugalom elleni bűncselekmények között helyezett el, a következő: Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet ellen, valamely nemzeti etnikai vallási csoport illetve annak tagja ellen, vagy a lakosság különböző csoportjai, illetve azok tagja ellen, – különösen fogyatékosságra, nemi identitásra, szexuális irányultságra tekintettel – erőszakra vagy gyűlöletre uszít.
De valójában teljesen mindegy mit tartalmaz, hogyan van megfogalmazva, hiszen az alkalmazására esély nincs. Ha így haladunk, lassan eljutunk oda, hogy még ez a jobbik eset, mert legalább nem használják pontosan az ellenkezőjére, az uszítók ellen fellépőkre. Egyelőre.
Még három bűncselekményt kell megemlíteni a Btk. által szabályozott gyűlöletbűncselekmények körében. Ebből a nemzeti jelkép megsértésről és az egész egymással totálisan ellentétes szabályozási képtelenségről már korábban volt szó.
A másik bűncselekmény ebben a formában a korábbiakkal összevetve még abszurdabb.
Ennek címe: A nemzetiszocialista és a kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása. Már a cím is bonyolult, nehézkes, a tartalom kb. az, amit a cím megfogalmaz. Vagyis ha valaki tagadja, vagy relativizálja a holocaustot, akkor minden kétséget kizáróan elköveti ezt a bűncselekményt. De ha elismeri, és nagyszerű dolognak tartja, csak az a probléma szerinte, hogy nem volt teljes és be kéne fejezni, mindezt nagy nyilvánosság előtt, akkor csak a véleménynyilvánítás szabadságához való jogának adott hangot.
Amennyiben ugyanezen indíttatásokból nem gyűlöletszító uszító stb. beszéd, hanem tett is történik, akkor jön számításba a közösség tagja elleni erőszak elnevezésű bűncselekmény, amelyet a btk. az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények elnevezésű fejezetben helyezett el.
E szerint: Aki mást valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozása vagy vélt tartozása, így különösen fogyatékossága, nemi identitása, szexuális irányultsága miatt olyan kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy az adott csoport tagjában riadalmat keltsen.
Aki mást valamely nemzeti, etnikai faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozása vagy vélt tartozása, így különösen fogyatékossága, nemi identitása, szexuális irányultsága miatt bántalmaz, illetve erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön.
Súlyosabb szankciót ír elő a törvény, ha a fenti cselekményt fegyveresen, felfegyverkezve, jelentős érdeksérelmet okozva, a sértett sanyargatásával csoportosan vagy bűnszövetségben követik el. Ennek a bűncselekménynek, mint a súlyosabb szándékos bűncselekményeknek általában, az előkészülete is büntetendő.
Ez a bűncselekmény önmagában lehetne egy önálló cikk témája, így itt ezzel most részletesebben nem foglalkozom, a lényeg, vélem értelmezhető anélkül is. Viszont most a fókuszban elsősorban a verbális vagy ahhoz hasonló gyűlöletbűncselekmények vannak. Ráadásul ez a tényállás számos, a büntetőjogban már kimunkált, viszont nem jogászok számára érdektelen fogalmat tartalmaz.
Az összes idézett bűncselekménynél csak a tényállást írtam le, de természetesen mindenütt szankciókat tartalmaz, sokszor elég komoly szabadságvesztés büntetéseket, de ennek a cikk témája szempontjából nincs jelentősége.
Természetesen a fent idézett tényállás is nagyon hasonló folyamatokon ment keresztül, és nem ma. Már tíz évvel ezelőtt is ott tartottunk, hogy ez is teljesen kifordult magából a jogalkalmazás során, és nem kevés konkrét ítélet sorolható fel, ahol a támadók váltak sértetté és a megtámadottak elkövetőkké. Az általam ismertek jellemzően a romákat ért, egyértelműen rasszista indítékú támadások során fordultak elő, amikor ott kezdődött, hogy visszaütött, hogy egy közbeszédben ismert kifejezéssel jellemezzem a helyzetet.
Azt pedig mindnyájan látjuk, hogy az államnak nem csak a bűntető eljárásban érintett szervei, hanem a közigazgatás, törvényhozás stb. sem áll ki az uszítás ellen, sőt számos esetben éppen az ellenoldalra áll, tevékenyen.
Sajnálatos módon mindnyájan tapasztaljuk, hogy az állam nemhogy nem látja el ebbéli feladatát, hanem élen jár sok tekintetben az uszításban, ha csak a különböző az országot közpénzből elárasztó plakátokra gondolunk a menekültek, az ellenzék, vagy az összes antiszemita toposszal felruházott Soros György ellenieket nézzük. Vagy akár a különböző jogvédő civil szervezetek soros szervezetként való aposztrofálására vagy a nemi identitás és szexuális irányultság vonatkozásában, ahogy ez az idézett bűncselekményekben szerepel, és a legutóbbi védjük meg a gyerekeinket stb. nagyon erőteljes állami kommunikációban szerepel, az ezzel kapcsolatos törvényalkotás kapcsán. Ez a nagyon szomorú jelenlegi magyar helyzet a témában.